Gondolom most nem sokan vagytok itt, de nem baj. Novemberben volt utoljára rész. Húú. Hát elég régen. Akkor végleg elment a kedvem az egésztől, így hát hagytam a francba. De most megint kedvem támadt, szóval lehet újra beindul a blogom. Remélem visszatérnek az olvasóim is.
Sokat dolgoztam ezen a részen, de így is nagyon rövid lett szerintem. Ezért is bocsánatot szeretnék kérni, de most ennyire telt tőlem.
Véleményeteket kíváncsian várom!
Jó olvasást!
Klari xx
[ 2013. 07. 18., csütörtök ]
 |
Life goes on |
- Hogy micsoda?
Egy zöld mezőn álltam. Lenge ruhámat a szél lobogtatta. Cody megállt mellettem, és felém nyújtotta a kezét. Habozás nélkül összekulcsoltam az ujjainkat, majd együtt elfutottunk a Nagy fához. Ez volt a mi törzshelyünk. Általánosban minden délután az iskola után ide jöttünk. Felmásztunk a fára, és sötétedésig beszélgettünk.
Most is ez történt. Szó nélkül felkapaszkodtunk az ágakon, és helyet foglaltunk a legvastagabb törzsön. Cody mosolyogva fordult felém.
- Ébredj fel, Amber - mondta. - Ébredj fel.
- Ébredj fel! - mondta újra és újra ugyanaz a hang.
Csigalassúsággal kinyitottam a szememet, és Louis kék szempárja meredt rám.
- Jól vagy? - kérdezte.
Nem volt erőm válaszolni. Elfordítottam a fejemet, és Tina összegörnyedt testét láttam. Egy szempillantás alatt feltörtek az előbb történtek. Pedig reméltem, hogy csak álmodtam. Tina kizuhant az ablakon, Christina pedig eltűnt. Feltápászkodtam. A hajam csomókban ragadt össze a kifolyt vér miatt.
- Biztos, hogy meghalt? - kérdezte Sierra.
Lenéző pillantást vetettem rá. Kizuhant egy emeletről!
- Hívnunk kell a mentőt. Vagy bármit - mondtam.
- De hogy? - jött a válasz valaki szájából.
- Tudjátok, merről jöttünk, nem?
Páran bólogatni kezdtek, így vázoltam a tervet. Páran itt maradnak a szállodában, és keresik Christinat. Mi pedig elindulunk vissza a városba, segítséget keresve.
Szétvált a csapat. Az enyémek kérdőn néztek rám, hogy merre.
- Ti mondtátok, hogy tudjátok, hol van a belváros - mondtam, mire Mark - akivel eddig még egy szót nem váltottam - kilépett a csoportból, és gyors léptekkel indult meg a sötétbe.
Mély lélegzetet vettem, és elindultam utána. Már teljesen besötétedett, alig láttam valamit. Többször is elbotlottam a földön lévő ágakba, vagy magam sem tudom mikben, de csak az a gondolat vezérelt, hogy tennem kell valamit.
Az út ezerszer hosszabbnak és fárasztóbbnak tűnt, mint reggel. A szívem ezerrel dübörgött, fejem lüktetett, és szédültem. A pár órával történtekre visszagondolni sem mertem. Hogy következhetett be ez? Mindent el tudtam képzelni ezzel a táborral kapcsolatban, csak ezt nem. Egyáltalán hova kéne most mennünk? Vagy mit tegyünk? Ezer és ezer kérdés cikázott a fejemben, és egyikre sem tudtam választ adni. Se senki más.
- A kórházba kell mennünk - adta ki a parancsot Mark, mikor megláttuk a belváros fényeit. Céltudatosan szedtük a lábainkat. Az utcák teljesen kihaltak voltak, egy lélek sem járkált már.
Beletúrtam a hajamba, de hamar meg is akadt a kezem benne. Megnéztem, és vérfoltokat fedeztem fel rajta. Undorodom a vértől. A látványát sem bírom. Visszaejtettem kimerült testem mellé a karom. Végignéztem a többieket, és őket sem láttam valami életvidámnak. Az arcuk falfehér, szemük karikás. Nagyon megviselhette őket ez a dolog. Vajon mi jár a fejükben? Felfogták a történteket? Nem hiszem. Még én sem tértem észhez. Olyan volt, mintha álmodnék. Pedig nagyon nem. Ez a valóság.
Talán újra egy évtized telt el, mire megálltunk egy magas épület előtt. A tetején zöld betűkkel világított a "Kórház" felirat.
A lábamat alig éreztem, azt hittem, bármelyik pillanatban összeesek és álomba merülök.
- Nem tömörülhetünk be ennyien - szólalt meg újra Mark.
Hátrébb húzódtam 3 ember társaságában, így Mark bólintott. Fellépkedtek a kövekkel kirakott lépcsőkön, majd bementek.
A velem maradt emberkéknek nem volt mondanivalójuk, letelepedtek a lépcső aljára. Én is követtem példájukat. Lábaimat felhúztam, fejemet pedig megpihentettem rajta. Ahogy lecsuktam a szemem, már érkezett is az álom.
Újra a zöld mezőn találtam magamat. Cody a füvön feküdt, és egy könyvet olvasott. A címét sajnos nem láttam, de a borító színe pirosan virított. A kedvence volt az, amit mindenhova magával cipelt. Mennyire szerette! Egy időben még olvasott is fel nekem belőle, de sose értettem a lényegét. Letette a könyvet, és rám mosolygott.
- Nem jössz ide? - kérdezte.
Szó nélkül lefeküdtem mellé. A nagyra nőtt fű az arcomat csikizte, ami miatt mosolyognom kellett. Cody az ujjait az enyémekre kulcsolta.
A mentő hangjára azonnal felnyitottam a szemem. Rettegtem ettől a hangtól. Muszáj volt befognom a fülemet. Világítva megállt előttünk, és kinyílt az ajtó. Mark szőke haját pillantottam meg, aki intett, hogy siessünk. A többiek után futottam, de a kezemet nem vettem el a fülemről. Beszálltunk a mentőbe, ami azonnal nagy sebességgel száguldani kezdett. Mark szájáról le tudtam olvasni a "Mi a baj?" mondatot. Megráztam a fejem, majd leültem. Összehúztam magam, és visítani kezdtem.
